Megjelent a barikád 2010 február 11.-i számában

Jöjjenek, enni adunk!

A budapesti állomány, a Pest megyei Héjjas Iván század egy pártoló segítségével ételt osztott a rászorulóknak az Új Magyar Gárda

Tél van, hull a hó, fehér dunna borul a tiszafára, meghajolnak a súly alatt az ágak. Az ereszen öles jégcsapok függenek. A madaraknak fekete szotyola dukál, a macskák behúzódnak a szénával tömött kutyaházba. Havat lapátolunk a ház előtt, mert nekünk még van házunk. Hideg van, a hólapát nyelén megmered a kezem, az ujjaim úgy égnek a fagytól, mintha parazsat markoltam volna.

Jó nekem, mert még van házam. Sok magyar embernek már nincs.

Zajos, kietlen fényű aluljárókban húzzák meg magukat kartonpapírból vetett ágyon, koszlott paplanokat húznak a fejükre, lábuk kilóg a takaró alól.

Templom lépcsője, elhagyott üzlet beugrója az „otthonuk”.

Nekik nem jár segély, nekik nem vásárol semmiféle önkormányzat házat, nekik nem bélel ki senki még egy kutyaólat sem.

Kitaszítottak.

Nem látja őket Audikban terpeszkedő politikus, őket nem látja a francia állampolgárságú miniszterjelölt szociológus sem, mert amit nem akar látni, az talán nincs is.

Akinek szeme van a látásra, az látja. Lehet, elmegy mellette, de talán a szívébe markol valamiféle szánalom, talán segítene, de nem tudja, hogyan.

Sivár mindennapjaikon próbál segíteni az Új Magyar Gárda. Meleg étellel, forró teával kínálja a kiéhezetteket, a fagyoskodókat. Kicsiny segítség, de segítség.

A villamoson ülök, böngészem a Jobbik programját, de elkalandozom, mert fiatalok szállnak fel, jókedvűek, hangosak, elvonják figyelmemet. Iskolai dolgokról esik szó, aztán egy sziréna hangja süvít fel. Sün? Kérdi egyikük. Disznó! Jön azonnal a válasz. Mosolyognom kell.

A Keletinél leszállok, a törött esőcsatorna olyan, mint egy megfagyott vízesés.

Látok néhány gárdistát, megyek utánuk, megállok tőlük néhány méterre, nézem, amint lopva megbámulják őket az emberek. Nem szólnak semmit, a zenélő indiánok is csak lesnek érdeklődve, de fújják tovább a nótát.

Keressük a hajléktalanokat, akiknek szeretnénk enni adni, és néhány kabátot, pokrócot kiosztani, de csak egyet látunk, behavazott padon ül, mellette két óriási összelapított fémdobozzal tele szatyor.

Valaki kitalálja, hogy a közelben lévő néhány hajléktalanszálló lakói között kellene kiosztani az ételt, amelyet egy pártoló, a budapesti állomány és a Pest megyei Héjjas Iván század vett.

A virsli a közelben fődögél, de az igazgató torkán nem lehet ilyen hirtelen lenyomni, ÁNTSZ-ről és ideológiai problémákról beszél, a fölötteseit emlegeti és három napon belül nem tud választ adni.

Ő meg nem éhes.

Ez hát nem járható út, emiatt a Blaha Lujza térre vesszük az irányt.

Ott vagy százméteres sor áll, kettesével várnak az emberek a Hare Krishna autójából osztott ebédre. Ma paradicsomos káposzta a menü és tea, máskor indiai módra készített, mindig hústalan ételt kapnak.

Kormány Sándor, a budapesti kapitány a sor végéhez megy, és megemlíti a virslit, amelyre benevezhetnek. Egyelőre várni kell rá, mert Lajos még a melegen tartó táskákba rakodja a nagyjából kétszázötven pár virslit, ez eltart egy darabig.

Közben megérkezik a rendőrség. Már a Keletinél is kerestek bennünket, mert valaki, aki valószínűleg még nem hagyott fel a tévézéssel, betelefonált az őrsre.

Mivel onnan elpárologtunk, hoppon maradtak, de a Blaha Lujza téri gyülekezőnknek is híre ment.

Igazoltatás kezdődik, kérdik a gárdisták az okát. Az nincs, általános igazoltatás. Ahogy az lenni szokott. A Horthy Miklós emlékmeneten is azt mondták, semmi szabálysértést nem követtünk el, aztán csak úgy röpültek a harminc-ötvenezer forintos bírságok.

Az emberek lassan gyülekeznek, itt is kialakul a kétsoros oszlop, csöndben várakoznak, nem türelmetlenkednek. A hóban bukdácsolok, már nagyon fázik a lábam, nézem a szótlan megalázottakat.

Kit a család szétesése szorított ki az utcára, kitől a bank vette el a házát, mástól kicsalták a lakását, és nem mer visszamenni, mert akik oda beköltöztek, szamurájkarddal nyitnak ajtót. Nincs segítő kéz, nincs irgalom, marad az aluljáró, vagy fák között összetákolt kunyhó. Az ember koldul, kutyája – mert ő nem dobja el magától – ócska paplanon ücsörög. Aztán felkerekedik, megy a Blahára, utána Óbudára, este Kelenföldre, ahol szépen megvárja az első harangkondulást, mert az az osztás első pillanata.

Megérkezik a kocsi, addigra már nagyon felduzzadt a sor. Hálásan köszönik az ennivalót, elbotorkálnak a közeli padokig, és esznek. Dermedt ujjaikat megmelegíti egy kicsit a teás pohár.

Az igazoltatás rendületlenül folyik, mi nem vagyunk Krisna-tudatúak, minket lehet zaklatni.

Egyre jönnek, apró gyerekekkel is, szorongva nézem, vajon jut-e mindenkinek?! A kisgyerekeseket, a munkába visszaigyekvő közterület-fenntartókat, a nagyon időseket kérésre szó nélkül előre engedik.

Kicsit aggódom, szörnyű volna, ha egyszer csak szólni kellene, bocsánat, elfogyott. De a sors kegyes hozzánk, jutott mindenkinek, mi több volt, aki repetázhatott is.

A járdán elgurult narancs árválkodik, próbálom lefényképezni, de vagy egy lábat, vagy egy kabátot sikerül. Végre elkapom, de már nyúl is érte egy kéz. Gyümölcsként még kelendő.

Ahogy kapósak a kabátok és a takarók is, hamar akadt gazdájuk.

A rendőrök már továbbálltak, mi még vacogunk egy keveset, aztán felsorakozik a gárda, és elkiáltja magát: Szebb jövőt!

A galambok fölreppennek, de a szívek nem szorulnak össze, még egyszer köszönik az ennivalót, és elbúcsúznak ők is: Adjon az Isten szebb jövőt!

Egy pár virsli, mustárral, negyed kilónyi kenyérrel, egy pohár teával nagyon kevés. Több kell majd ahhoz, hogy itt rend legyen.

De muszáj annak lenni, mert egyre sokasodnak a munkájukat elvesztők, a mindenükből kiforgatottak, és hogy így folytatódjék, azt meg kell akadályozni.

Nemsokára itt a tavasz, reméljük, igazi kikelet lesz Magyarország számára.

Kucsera Zsuzsa

KAPCSOLÓDÓ KÉPEK