A mi szívünkben nem hasad a hajnal,
Búsan sírnak sötét éjjelek.
Ott fenn az égen, halvány már a csillag,
Alig látunk égő fényjelet.
Testvéreinket búban és a bajban,
Ki tudja meddig tartja a remény?
Ki tudja azt, hogy mikor jő a hajnal,
Mikor csilloghat újra égi fény?
Az Olt vizénél ülünk szívszorongva,
Bús tilinkónk siráma a gyász,
Hogy minden magyar, maradjon magyarnak,
Testvér a bajban, őrzi és vigyáz.
Induljatok el hős magyar vitézek,
A ti kezetek acél és erő.
Elpusztulunk a néma szenvedésben,
Megtelik a magyar temető.
Oh, gyertek már, mi adjuk az erőnket,
Sok dicső harcot láttak e hegyek.
Az utatokon nagy Isten kísérjen,
S a népünket az Isten áldja meg!
A Duna vizénél várunk szívszorongva,
Szemünkben könny és ködös látomás.
A dermedésből pirkad majd a hajnal,
És eljön majd a szent Feltámadás!
egy bajtársad
|