„Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.”

Petőfi Sándor: Nemzeti dal (részlet)

Megemlékezés a Don-kanyarban elesett magyar hősökről

Pákozd, 2010. január 17.

A 200 ezer fős II. magyar hadsereg pusztulása a magyar történelem legnagyobb veszteséggel járó ütközete: az áldozatok száma ismeretlen, egyes adatok 93 500 főről szólnak, más adatok szerint viszont 120 ezer, illetve 148 ezer fő honvéd és munkaszolgálatos halt hősi halált, sebesült meg, illetve esett fogságba.

Történetírásunk máig adós bizonyos válaszokkal melyek jobban megvilágítanák ezt a gyászos eseményt, és bár az elmúlt két évtizedben kicsit oszlott a homály, még nagyon sok feltárni és megválaszolni való van. Addig is szent kötelességünk és jogunk emlékezni erre a hőstettre. Igen hőstettre! Mivel a magyar katona megint csak azt tette, amit ezer éven át, vérét áldozta, testével óvta méltatlan Európát mongoltól, töröktől most pedig a bolsevizmus vörös ördögétől. Negyvenöt fokos hidegben, nyári felszereléssel, élelmezés, utánpótlás nélkül tartotta fel a vörös áradatot, míg a háta mögött felvonult csapatok kimenekülhettek. Végül teljesen kivérezve, kimerülve, kiéhezve, összefagyva ő is hátrálni kényszerült. A fagyhalál tízezreket ért utol a hómezőkön. A hadifogságban pedig további tízezrek lelték halálukat.

A szerencsésnek mondható kevés hazatérő életre szóló fagyási sérülésekkel, és ugyancsak életre szóló szégyenbélyeggel kellett tovább élnie. A győztes hatalom áruló pribékjei kitelepítették, zaklatták, megszégyenítették őket. A túlélők lelki szenvedése vetekedett azok testi fájdalmával, akik végül meghaltak. Soha, semmilyen földi hatalom nem kárpótolhatta őket ezért, de bízvást hisszük, hogy a Csaba királyfi a másik oldalon a bátor hősöknek kijáró tisztelettel fogadta őket. Nekünk kései, méltatlan maradékaiknak pedig csak az lehet a feladatunk, hogy ne hagyjuk feledés homályába borulni a hősöket, hogy áldó imádság mellett mondjuk el szent neveiket és továbbadjuk utódainknak emléküket a magyar áldozatkészség, kitartás és hősiesség példaképeként.

Szomorú, hideg, téli napon indultunk Pákozdra, hogy leróhassuk kegyeletünket a II. magyar hadsereg hős katonáinak emléke előtt. Az út rövid volt és szinte máris a csodálatos emlékmű lábánál állhattunk meg. A parkolóban már sok bajtársunk volt, és egyre csak jöttek. Sajnos itt csak néhány megye képviseltette magát, nem voltak buszok csak kocsikkal jöttünk, de így is lehettünk vagy százötvenen.

Kicsit más ruhában voltunk, az igaz, de mi akkor is az Új Magyar Gárda voltunk. Mert nem a ruha teszi az embert. Szerencsére senki nem szólított föl, hogy hagyjuk abba jogsértő magatartásunkat, a társadalomra különösen veszélyes tevékenységünket, pedig lehet, hogy kitelt volna tőlük, ha ott vannak, ezektől minden kitelik. Semmi nem zavarhatta meg a megemlékezést. Felvonultunk alakzatban a domb tetején álló emlékműhöz, miközben szólt egy kis harang. Felálltunk, alakzatban, zászlóink lengtek az emlékmű két oldalán. Csendőrségünk is jelen volt. Himnusz. Emlékező beszédeket mondott Murányi Levente, Rozgonyi Ernő és egy bajtársunk. Nagyon hideg volt, de mi ez az orosz hómezőkhöz képest! A beszédek, emlékezések megrázóak voltak. Nem biztos, hogy csak a hideg csalt könnyeket a szemünkbe. Átéltük. Már amennyire lehetett, de az ilyet nem lehet átélni, csak túlélni. Koszorúztunk, katonai tiszteletadással. Szózat, Székely Himnusz. Levonultunk.

Bajtársaim, magyar testvéreim! Jó érzés volt köztetek lenni és látni, ahogy állunk ott a dombtetőn a hidegben, és meghajtjuk fejünket elődeink hősies cselekedete előtt.

Adja a Magyarok Istene, hogy ne csak ábrándozhassunk, hanem tevékeny, cselekvő részesei lehessünk egy szebb magyar jövőnek.

Hódos László

gárdista

Büszke Botond század

Budapest