Az őszi verőfényben álmosan nyújtózik a táj. Az út két oldalán elterülő, frissen felszántott földek feketeségét a vetés zsendülő zöldje tarkítja. A látóhatár végtelenségét egy-egy égbe magasodó jegenyefa töri meg. Az Alföldön járunk.
Az autóbusz motorjának zúgása és a bajtársak beszélgetésének moraja egyhangú duruzsolássá olvad. Az álom pilletündére a szemhéjamra ül, de riadtan tova is röppen, amikor a váltó vészjósló nyikorgással tiltakozik a buszvezető akarata ellen.
Nehogy lerobbanjunk, suhan át az agyamon az aggodalom, de a hatalmas jármű két méltatlankodó pöffentés után úgy dönt, , hogy elvisz minket oda, ahová igyekszünk.
Kenderesre.
Oda, ahol Vitéz Nagybányai Horthy Miklós földi maradványait őrzik, s ahol élt egykoron.
Egy koszorúzással egybekötött megemlékezésre, melyet a Kormányzó Budapestre való bevonulásának 90. évfordulója alkalmából rendeznek.
Sokan érkeztünk. Sok-sok gárdista.
Hármas oszlopba álltunk a művelődési ház előtti kis téren, majd átvonultunk a megemlékezés helyére, a Horthy térre.
Elkezdődött az ünnepség.
Az emlékmű lábánál gárdistákból álló koszorú közepén kis szónoki emelvény, a gárdistakoszorún kívül szimpatizánsok, a Jobbik képviselői, helyi lakosok. Magyarok.
Mészárosné Hegedűs Zsuzsanna tiszta, zengő hangja csap a tér fölé. A magyar, majd a székely himnuszt énekli. Mi vele énekelünk.
Ezután beszédek következnek.
Az emlékmű bal oldalán a piros-fehér-zöld, jobb oldalán az Árpád-sávos óriási zászlót táncoltatja a szél.
Két kisebb lebbenés után egy nagyobb. Mintha a zászlók azt üzennék: Nem! Nem! Soha!
A beszédek sorát egy-egy vers, vagy a megemlékezés elején megismert gyönyörű énekhang tarkítja.
A felszólalások után átvonulunk a Főméltóságú Úr családi nyughelyéhez. A rendezvény végére a koszorúk elhelyezése tesz pontot. Vagy felkiáltójelet? Nagy piros-fehér-zöld kiáltó jelet.
Ezután kapitányunk megköszönte a részvételt, és a fegyelmezett magatartást.
Felszálltunk a buszra, és elindultunk hazafelé.
Útközben a bajtársak az esti Kárpátia-koncertre való utazást tervezgették.
Lábujjhegyen, szinte észrevétlenül lopódzott fölénk a sötétség.
Már nem láthattam a szántóföldeket, az égig érő jegenyéket. A kis tanyából, amelynek kapuján idefelé jövet egy hatalmas tökökkel megrakott lovaskocsi hajtott be, most csak a leeresztett redőnyön átsejlő világosság látszódott.
Valahol a távolban villódzó gyöngysorként tűntek fel Budapest fényei.
A poros, piszkos, bűnös betontenger. Én itt élek, itt harcolok.
Harcolok a magyar igazságért, a magyar szabadságért, a magyar megmaradásért, a szebb jövőért.
De nem vagyok egyedül. Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk!
AJÁNLOM AZ OLDALT
