Már napokkal előtte harsogott az internetes média, hogy „A Gárda Csepelen nemkívánatos” címmel adott ki közleményt a csepeli MSZP elnöksége, kiegészítve a Fidesz-KDNP reagálásával. A csepel.info honlapján „érdekfeszítő” enyelgés folyt a kommentelők közt, melyben megemlítették, hogy Csepel békés, munkásemberek lakta sziget volt mindig, maradjon is az, az Új Magyar Gárda Mozgalom megjelenése félelmet kelt az ott lakókban, egyébként is, mire ez a nagy felhajtás a hun-szkíta…s egyéb rokonkodással, és különben is, csak megy a cigányozás, a zsidózás.
Az Új Magyar Gárdát egy kalap alá vették a Lenin-fiúkkal. Mit akar a Gárda, ami nincs is, mert feloszlatták, a kakastollasok már a spájzban vannak, stb., és simán lehurrogták azokat, akik észérvekkel próbálták elmagyarázni, hogy ez mind ökörség.
Ha egy picit felütnék a történelem Nagykönyvét, megtalálhatnák, hogy Csepel bizony Árpád vezér Csepel kun lovászmesteréről kapta nevét, „Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap…Árpád vezér azonnal mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el azt a szigetet Csepelnek egészen a mai napig…Onnan aztán Attila király városába jöttek, majd Csepel szigetére vonultak, ahol a vezérné meg a többi nemesek feleségei voltak…” (Anonymus: Gesta Hungarorum).
Csepel „békés munkásemberei” egyébként minden zríben benne voltak, legyen az Vörös Csepel, vagy 1956-os forradalom.
No de elkanyarodtam a tegnap este történtektől. A Csepeli Jobbik egyszerűen lakossági fórumot tartott. Megjelent az Új Magyar Gárda Mozgalom vezetősége is, hogy eloszlassák a tévhiteket, az embereke között. Azok között, akik nézik a butító média adásait, hírportáljait olvassák.
Elénekeltük a Himnuszt, beszédek hangzottak el (a Csepeli Jobbik elnöke, Kiss Róbert, a gárda országos főkapitánya, Kormány Sándor budapesti kapitány, egy csepeli jobbikos tag), köztük Potyka bácsié is, aki méltóságteljesen megtagadta a mikrofon használatát:
– Édes fiam, vidd innen a csudába! –, majd régi Himnuszunk, Boldogasszony anyánk, a Szózat és a Székely Himnusz hangjai után Kiss Róbert megkérdezte az összegyűlteket, kinek lenne kérdése, mit szeretnének tudni a Gárdáról, de a kérdések elmaradtak.
Eddig tartott ugyanis a hatalmas bűncselekmény elkövetése, amit tetéztünk azzal, hogy kávéztunk, jól éreztük magunkat, sőt, volt aki bubisvizet, vagy alkoholos/alkoholmentes sört is legurított. Mindezt egy vendéglátóipari egységben! És akkor felhangzott a mondat:
– Itt vannak a sünök!
A Gárdisták azonnal kirohantak a bejárati kapuhoz, amit a rendőrök már nyomtak volna befelé. Az előzőleg levegőzni kiment emberek kint rekedtek, körbeállták őket, „seki-sebe” helyzet alakult ki. Majd jött a hír kintről, hogy a rend őrei elindultak házkutatási parancsért. A kint rekedtek a kerítés résein adták a bent lévőknek az infókat:
– Megjöttek a rabomobilok, több mentőautó is van már, a droidok öltözködnek. – Én pedig le-fel a kerítésről adtam tovább a híreket a kint- és bentlévő gárdistáknak, civileknek.
A gárdisták álltak a kapunál, a lányokat, civileket visszaküldték a helységbe, én csüngtem a kerítés tetején, onnan adtam ki a bögre forró teát egy idős néninek, láttam az összegyűlt embereket, azt, ahogy a droidok élőlánccal, összekapaszkodva kiszorították társainkat az utca végére, s később hallottam, hogy Erika három éves kislánya odabújva az anyjához azt mondta: – Anya, én ezektől félek!
– A rendőrök a szomszédos ház kertjében vannak, onnan és a vendéglő hátsó kapuján akarnak bemenni! Add tovább! – hangzott felém ez a két mondat.
(Nem tudom ki volt az a magas, idősebb férfi, de most, innen megköszönöm neki a segítséget.)
És tényleg, jöttek mindenfelől… Nekem pedig eszembe jutott – Kik is vannak akkor a spájzban?
Közben összegyűjtöttük a papírzsebkendőket, hátha megint fújnak, vagy dobnak, kendőket vizeztünk, de egyetlen uszító, provokáló szó sem hangzott el kifelé. Rend volt, és készülődés.
Kintről négyszer-ötször hangosbeszélőn felszólítottak minket, hogy hagyjuk el a helyiséget, a beszélő bemutatkozott, hivatkozott paragrafusokra, mindezt (a saját nevét és rangját is) papírról olvasta. Egy fiatal gárdista közben hozzám fordult:
– A parancsnok azt mondta, lányok, asszonyok befelé!
– Az egri nőket is leküldtétek volna anno a falakról? – kérdeztem, mire elmosolyodott. Párom replikázott:
– Persze hogy! Etettétek őket jó finom gulyással! – A feszült hangulatba legalább loptunk egy kis nevetést is.
19.45-kor a vendéglő tulajdonosa végül kinyitotta a kapukat, nem akarta, hogy nagyobb atrocitás történjen. A civilek elmehettek. Csak páran voltak. A többiek maradtak.
– Ki itt a civil? Mi mind gárdisták vagyunk!
A droidok bejöttek, elkezdődött az igazoltatás. Közben szórakoztató számháború vette kezdetét. Papírok kerültek elő és röpködtek az azonosítók. A gárdisták előszedegették az okmányaikat, majd egyenként távoztak, elköszönve a bent maradóktól. – Adjon az Isten! Szebb jövőt!
Az igazoltatók kipakoltatták a civilek zsebeit, megmotozták őket, de érdekes módon válogatva. A mellettem ülő csepeli jobbikosoktól és egy gárdistától megkérdezték van-e náluk szúró-vágó-ütő szerszám. Üres zsebekkel találták magukat szemben, pár kulcscsomó, öngyújtó, cigaretta került az asztalokra. Nekem meg eszembe jutott, hogy nálam bizony van egy háromszögletű vonalzó, vajon az nem számít-e fegyvernek? Mivel női droidok nem voltak közöttük, nálunk a motozás elmaradt. Visszakaptuk az igazolványokat, amiket előtte hátraadtak, mindezt nyugalomban, csendben. Talán bennük is felvetődött a kérdés, hogy mit is keresnek ők itt? Többen beszélgetni próbáltak velük. Válaszaik kitérőek voltak. Majd felszólítottak minket, hogy igazoltatás után hagyjuk el a helyiséget. A jelenlévő jogvédő azonnal felpattant és tájékoztatta őket, hogy a helyiség elhagyására csak a tulajdonos szólíthat fel minket. Maradtunk. Potyka bácsit négy droid kísérte hátra a táskájához, hogy az igazolványát előkeresse. Talán féltek tőle, hogy nekik támad?
Közben megtudtuk, hogy Kiss Róbertet és Kormány Sándort kiemelték. Felcihelődtünk és elindultunk mi is a Szent Imre térre, a Csepeli Rendőrkapitányság felé. Ki busszal, ki gyalog, aki kocsival volt, nem nézte ismerős vagy ismeretlen, vitte aki menni akart. A Szent Imre téren tudtuk meg, hogy elterelő hadmozdulatként áll annyi rendőr a kapitányság előtt, irány tehát a Gyorskocsi utca.
Ott már gyülekeztek a Tihanyi utcából érkezettek, a szimpatizánsok, Ismerősként üdvözöltem a „teásnénit”, Potyka bácsit, majd Szegedi Csanád is megérkezett. Csendben várakoztunk, esett valami nyálkás esőféleség, de mindenki várt. Amikor Szegedi Csanád kijött az épületből, megnyugtatott minket: egy óra múlva mindenkit elengednek, addig várjunk, ugyanolyan csendben, mint eddig, és minden Magyar Gárdával, Jobbikkal és a cigányterror áldozataival szolidáris magyar ember hétfőtől fehér ingben és fekete mellényben vegye fel a munkát, menjen iskolába és járjon az utcán!
Ciceregtek a lábaim a zizgellőben, fáztam, a láz is rázott, kishelység is kellett volna, így elindultunk hazafelé. Nem, nem menekültem, nem futottam el, csak éreztem, rendben mennek innentől a dolgok… Hazafelé, Csepelre tartva arra gondoltam, hogy a jelentkezési lapom, ami a nagy kavarodás közben íródott meg, a vendéglő asztalánál, ott van összehajtogatva egy gárdista lány zsebében.
Ez történt tehát 2009. november 20-án Csepelen… csak az igazságot írtam le, mert úgy éreztem, tartozom ezzel mindazoknak, akik nem voltak ott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
