1956. november 4., a halál napja

• Újjászületünk -

 

Soroksár, Hõsök tere. Egy kisebb kupac gárdista gyülekezik a sarkon. Hideg van, fúj a szél, egy asszony a ház oldalának oltalmába bújik, vár valakit. Mennyi az idõ, kérdezi tõlünk, aztán még azt is, maguk polgárõrök? Nem, mondom neki, gárdisták vagyunk, magyar gárdisták. Nem kap a szívéhez, arcára nem ül ki rémület, még sosem láttam közelrõl gárdistákat, mondja, és vár tovább.

A Jutadombra igyekszünk, azt ismeri jól, gyerekkorában ott játszottak, a homokdombról csúszkáltak lefelé. Nagyanyja mesélte, régebben óriási krumpliverem volt, éléstár. Most szürke hodály terpeszkedik rajta, lélektelen, sivár. Játszani ott már senkinek nem jutna eszébe.

A Gój Autósok meghívására Alsónémedibe megyünk, 1956 lángja kioltásának évfordulójára emlékezni. Balogh Barna elmondja beszédét, koszorút kap tõle és a Jobbiktól a községháza falán lévõ bronztábla.

Az autók elindulnak Pest felé, a tempó gyászmenetet idéz.

Most nem lánctalpak dübörögnek, csak gumikerekek surrognak, a kocsikra erõsített magyar zászlókat csapdos a szél.

A Jutadomb úgy harminc méterre van a Soroksári úttól. A domb már csak név, legyalulták, eltüntették, ne emlékeztessen semmi a sokadik magyar szabadságharcra. A légvédelmi ágyú, amelynek csöve most Pest felé irányul jól karbantartott jószág, a gárdisták megtekergetik a csövet állító kereket, de irányzékot állítani már aligha tudnának.

Táblán áll:

„Legyen e muzeális fegyver örök jelképe annak, hogy bármilyen ellenség számíthat a magyar honvédek halált megvetõ bátorságára 1956. november 4-ét követõen is.”

Igen, mert semmi nincs véletlenül. Vannak, akiknek örömünnep ez a nap, itt járnak közöttünk, az árulók, a hamisítók, akik beszennyeznek eget és földet, megmérgezik a lelket. Akik Maléter Pálban és Nagy Imrében hõsöket láttatnak, pedig csak kivégzettek voltak saját elvtársaik keze által.

Hol volt 1956-ban a magyar hadsereg? A legjogosabb kérdés, ami felmerülhet. A kérdés már a Kozma utcai temetõ 301-es parcellájában hangzik el, Szalai Róbert történész kérdezi, és felelnek a múlt idõk szellemei, ha fülünk volna a hallásra.

Ha meghallanánk az üzenetet: magyar, hagyj föl a széthúzással, a magad erényeinek meglobogtatásával, szolgáld névtelenül is a nemzetedet, mert az az egy, amivel jót tehetsz. Ahogy annak idején a pesti srácok, s akikkel az itt állomásozó orosz nem bírt el, de szándéka volt a leteperés, hát dübörögtek a birodalomból legázolni minket, nem kellett ahhoz Kádár János se, csak névleg, hogy tisztának láttassék a mocskos, és erkölcsösnek az infernális.

Ahogy Porubszky István, Potyka bácsi mondta: háromezer tank és tízezer orosz katona jött. Három órán keresztül lõtték Budapestet. Töltött és lõtt, töltött és lõtt. Háromezer, három órán át.

A magyart, mint vágóhídra hajtott állatot vagonokba rakták, és Szibériába vitték. Akit az utcán leltek, falhoz állították, és lelõtték. És jött a másféle erõszak, asszonyok, kislányok meggyalázása.

A százezres magyar hadsereg pedig nem volt sehol. Sajnos, a magyarok többsége sem volt sehol.

Vietnamot sem egy hozzá hasonló méretû ország támadta meg, hanem az Egyesült Államok, és mégis megroppantotta a katonai nagyhatalom csigolyáit a harcos és magát soha meg nem adó kis nép.

A lélekbe szivárgó méreg: a butítás, az egyéni érdek megvalósulásának megcsillantása okozzák a halálunkat. A legtisztább szándékkal küzdõk közé beférkõznek a férgek, és rágni kezdik az eresztékeket. Erre, ahogy Szilárd István mondta, különös fegyelmet kell fordítanunk, mert az ágyúgolyó õszintébb, mint a belülrõl rothasztó baktérium. A betegség láza már késõi jel.

Most a hõsök sírjai elõtt állunk, havas esõ hull, a fáklyák lángját azonban el nem olthatja. A lángot, amelyet egymástól kértünk, és tartjuk, amíg tarthatjuk, vagyis életünk végéig.

Most a borzalom erdõjében vagyunk, ahogy Kormány Sándor mondta, s szólt a harcosok lelkéhez. Hívta õket, mert még a hívásra is ébrednünk kell. Jönnek õk, ha tiszta a szándék, tiszta a kéz és tiszta a lélek.

Az esõ megmossa a testet, a könny megmosdatja a lelket. A tiszta lélek pedig soha el nem veszhet, akkor sem, ha a testet kerékbe törik.

Legyen hát közöttünk egyre több, aki küzd, és nem vár köszönetet érte, aki azt mondja, leszek én értetek, és nem önmagamért, aki cselekszi: eléd állok, mert tõrt szegeztek a szívednek.

Itt az idõ erre.

Porubszky Istvánné elmondta Gyula deák (vitéz Somogyváry Gyula) örökszép versét, a Magyar miatyánkot:

„...

Nem kell minékünk más hódolása 
és nem vágyik a magyar sehová sem, 
csak engedj élni, tüzekbe nézni  
tilinkószónál mesét mesézni 
és szabadíts meg a gonosztól!

• Ámen.”

 

Énekeljük a Boldogasszony anyánkhoz folyamodó éneket, akihez ha visszatérünk, megmentettük mindazt, ami mentésre érdemes.

Vigasztalásul:

„Ha már nagyon fáj, fordul a világ,

S ha utolsó könnyed is elapadt,

Megáldom én az ezerszer átkozottat,

S kit elhagytál, visszafogad.” 

Kucsera Zsuzsa