Csörög a telefonom. Éva hív. Nem tudod elképzelni, mi történik október huszonharmadika előtt Budapesten! Elgyengülten sóhajtok, dehogyisnem, azt hiszem, én már lassan mindent el tudok képzelni. A Moszkva tér a felháborodás oka, óriásplakátot feszítenek ki, vörös pólóban feszítő leány alatt virít a szöveg: Magyar vagyok, nem gárdista. Míg fölrakják az elkordonozott csodát, cigányok óvják a környéket. Kis tankok, beöltözött pesti srácok, Cirkusz.
Éva, a 152 cm-es aprócska nő dühöng. Gyilkosok, mondja jó hangosan, én csak tudom, hogy tényleg jó hangosan, mit akartok ti '56 emlékétől? Bazárt csinálni, ócska népség, emeszpés söpredék?! Letépné a plakátot, de ahhoz neki toronydaru kellene, apró győzelem, két nap elmúltával eltűnik, letépték, vagy levették.
Aztán újra visít a telefon, most Kati nyüszít, az anyja úristenit Andrassew Ivánnak, szólj már valamit, Faludy Györgyért kampányol, még a telefonhálózat is kiakadt miatta!
Kati, az ég áldjon meg, hát mi közöm nekem Faludy Györgyhöz? Akarok én disszertációt írni róla? Nem. Sanda oldalvágásait József Attilával kapcsolatban nem óhajtom tudomásul venni, tudom, kinek volt áldozata Attila, nem a fekete turániaknak, ahogy a kecskeképű Faludy írja. Ravasz ő, ravaszabb, mint Andrassew Iván, aki most Faludy-hódolatba esett, elegem van az Ivánokból is, kisebb gondom is nagyobb annál, hogy velük törődjem.
Láttam én a világhálón a fényképeket, a szélfútta hajú világpolgár, aki meztelen feleségét reklámozza, meg magát, csak aztán el tetszett neki hunynia. Előtte azért kiadták összeseit, bár sokaknak nem akaródzott, de parancs az parancs, a jogdíj az jogdíj, s a kis feleségnek jól jön az még.
Andrassew Ivánnak postázzon verseket aki akar, én biztos nem, küldjön neki egy csokor lóherét valami fajtájabéli, azt valóban megérdemli.
Október, ezzel szeretnék én most bíbelődni kicsit. Már gyerekkoromban is szerettem az őszt. Nekem a Magvető hava nemcsak az elmúlás leheletét hozza, hanem az örök újrakezdését is, bár a levelek sárgán hullanak, a liliom levelei duzzadnak mintha tavaszt éreznének, és millió egészen apró zöld fejecske bukkan elő az avar alól.
A békesség hónapja is lehetne, de Magyarországnak mégsem az.
Elnézem merre megy a világ, és csak azt látom, eszelős száguldással rohan valamiféle végzet felé. Nincs otthon senki, mindenki autókban ül, kamionok vágtatnak, dübörög tőlük minden. Utak garmadája épül, és egyszeriben eltünteti a mezők csöndjét, feldúlja az erdőlakó állatok nyugalmát. Az ember elvesz magának mindent, azt is, ami nem az övé, bár lehet, hogy a kezére bízták. Rossz gazdává vált.
Mi az az erő, ami ebbe kényszerít? Miért kell ebben a fölösleges csörtetésben mindenkinek részt vennie? Miért is nem lehet ennél szebb és nyugalmasabb egy szelíd mosolyú kis falu, ahol békességben megférne egy csomó apró gazdaság. Visszakapnánk a tej édességét, az anyák összecsapott kezéről liszt szállna benzingőz helyett?!
Melyik álarc fedi azt a néhány ördögi arcot, amely olyasmit kívántat velünk, amire semmi szükségünk? Miért hisszük el, hogy kell, ami csak árt mindennek és mindenkinek? A mesterséges illatok, a műszálas ételek, és az örökös hajsza, hogy mindezt megszerezzük?!
A kispesti temetőben csönd van. Ott nyugszanak 1956 hősei. Porubszky István társai, a rendőrök, akik átálltak a felkelőkhöz, s akik neve majd rákerül az emléktáblára. Már akié. A cigány fiú, aki a Szent Imre herceg útjának* sarkán feküdt Potyka mellett, a Gumis becenévre hallgatott. Együtt küzdöttek. Az orosz lőtt. Ne köpködj, Gumis, mordult rá Potyka.
De Gumis nem köpött, fejlövést kapott, és ott halt meg a sarkon. Az agyveleje fröccsent Potyka arcára. Lehet ezt valaha elfelejteni?
Verekedtek, ahogy az erejükből kitelt. Gödölye a kőszáli sas ellen. Ez jól hangzik, de az igazság talán nem itt keresendő.
Tegnap a barátainknál voltunk. Fácánt nevelnek, tyúkot, s a minap menyét tette tiszteletét a tyúkólban. Harminc tyúkot ölt meg. Harmincat, képedtem el, de minek egy menyétnek harminc áldozat? A vérében van az ölés. Fölöslegesen is. Hát, ez van.
Ül rajtunk egy átok, egy szerzési és ölési kényszerrel megvert hatalom, afféle emberképű menyét. Kiszívja a véred, és odébbáll. Harmincan nem leszünk elegen ellene.
Merlin, a fekete fejű birka nézeget, olyan, mint egy gömbölyű boglya, amelyet négy bakacsin pálcikára szúrtak. Kedves jelenség, és nagyon szelíd. Egy tyúk száll a hátára, elfészkelődik a puha bundában. Merlinnek nincs kifogása ellene. De lenne, ha a tyúk megvadulna, és a csőrét belevágná a húsába. Lerázná magáról, mint egy ócska tarisznyát.
Nekünk is ez a dolgunk. Az októbereink köteleznek.
A tarisznya tele mindenféle szeméttel, teszkóval, osannal, műanyaggal, mérgezett étellel, könnygázzal, gumibottal, erőszakkal és ravasz uszítással.
Sajnos, még mindig benne lapul a közöny is. Meg az, hogy minket már nem neveltek hazaszeretetre, személyes bátorságra, kiállásra.
A Ludovikán annak idején a jelentkezőknek fizikai próbát kellett teljesíteniük. Az egyik az úszás volt. Felsorakoztak a medence szélén, és vezényszóra a vízbe ugrottak. Ki gyorsabban, ki lassabban haladt előre, egyetlen fiú volt, aki egyetlen karcsapásnyit sem. Nem tudott úszni. Kimentették. Fel is vették.
Mintha újra éledne ez a láng lelkekben. Július negyedike volt az egyik legsúlyosabb erőpróba. És azóta folyamatos a fenyegetőzés, újra telnek a börtöncellák, de akad már, aki vízbe ugrana úszótudomány nélkül, ha neki azt parancsolják azok, akik közé tartozni szeretne. Kimentenénk. Fel is vennénk. Ő közibünk tartozna, nem úgy, mint a József Attila utcán szembejövő két civil ruhás rendőr.
- Lefújták az egészet – dohogott egyikük – lehet hazamenni.
- Pedig jól el lehetett volna verni őket!
- Az az érv, hogy sokan vannak.
- Nem baj, majd jövőre!
- Jövőre? Tudod te, mi lesz itt jövőre...?!
Sokan lettünk volna? A rádió szerint megjelent néhány gárdista. A rádió fogalomtárában ezer ember éppen kitesz egynéhányat. Tízezer meg kétszáznál is többet.
A baj inkább az lehetett, túl sok volt a külföldi. Európai parlamenti képviselő, meg köztünk elvegyülő. Én még ennyi kamerás, fényképezőgépes ázsiait nem láttam, a Károly körúti ház ablakából is két metszett szemű nő nézdegél. Itt angol, ott olasz szó hallik, I love it, it's wonderful!, lelkendezik valaki. Ugye?
Nem is olyan visszataszító. Magyar. Fegyelmezett. Budaházyért kiáltó, egymásért lassan kiálló emberek.
Egyetlen lépés: Már nem emlékszem ki mondta, azt sem, hogyan, de a lényeg az, a legtávolabbi cél elérése is azzal az egyetlen lépéssel kezdődik.
Lehet lebecsülni, lehet csepülni, de azt az első lépést nem ma tettük meg.
A fontos az, hogy megmaradjunk az igaz úton, erre kötelez a kockás gatyás, a kispesti temetőben az emlékezők között ide-oda szökdöső pötty gyerek, a legapróbb Gaudi-Nagy, aki koszorúz, és amikor a papa súg: balra át, ugyanúgy teljesít, mint a két nagyobb. Aztán szalad a mama karjába, és nekünk azért kell küzdenünk, hogy sok-sok kicsi gyermek futhasson az anyja kötőjébe, és felnőve értelmes, alkotó életet éljen.
Éljen Magyarország!
Kucsera Zsuzsa
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
