Sétakocsikázunk még egy keveset, mindhiába, valami herregést mintha hallanék, de az autó agyhalott. Nincs mit tenni, betaszigáljuk a helyére, a cuccot át Lajoshoz, aztán irány Kerepes. A Patkó csárdánál találkozunk a környék nem csak nekünk ismerős, tegnap már ott dekkolt egy piros ©koda, rendőrökkel tele. Gárdistaavatásra készülünk.

Ez mostanában kimondottan kalandos. A régi szép időkben még szabad volt nekünk saját királyaink szobrai előtt a Hősök terén felesküdni a nemzet szolgálatára, de manapság már bátor magyar embereknek kell helyet adniuk nekünk a saját tulajdonukban lévő területen, mert a „rendőrség” csak a buzikat vigyázza, őket cirógatja, lezárja a fél várost, hogy vonulhassanak, minket meg agyonverne legszívesebben. Azért vannak bátrak. Gárdonyban összegyűltünk, dr. Szilárd István és Potyka bácsi, az ötvenhatos veterán toboroz a gárdába. Egyszer csak súgják: itt vannak a sünök. Valóban, jönnek vagy huszonöten, négy kamera, egy alezredes. Már tegnap este is itt voltak a Varga étteremben, házkutatási paranccsal, érdeklődtek a másnapi eseménnyel kapcsolatban. A tulajdonost nem sikerült megfélemlíteniük, hát most velünk próbálkoznak.

Egy kis kadét is van közöttünk, őt néhány nappal ezelőtt verte meg két cigány az iskolában. A mama perlekedik a „rendőrrel”, miért itt zaklatnak magyar embereket, amikor az ő fiát nem védi meg senki.
Az orvosi papíron ez áll: „A bal alsó szemhéjon gyermektenyérnyi(!) duzzanat és haematoma látható. A jobb szem alatt forintnyi zúzódás.” A cigány ököllel verte, aztán nekifutásból gyomron rúgta. A szülők feljelentést tettek a „rendőrségen”, ahova a kadétot(!) idézték be. Kétórás kihallgatás vette kezdetét, hátha a gyerek nem mond igazat. Na?!

Hát ezt nem is magyaráznám tovább.

A környék a béke szigete lehetne, víz, sás, csónakok. Potyka márnákról, pontyokról, potykákról ábrándozik, horogvégre kapná szíve szerint, de most nem ennek van itt az ideje. Ideje az összetartásnak van. Vízért mennénk a faluba, de a sünök egy szűk átjárónál elállják az utat, mindenkit egyenként igazoltatnak, adatokat vesznek fel, kilométeres sor áll. Kérdezzük a „rendőrt”, van-e nyitva bolt, ahol nitroglicerint kaphatni, persze, mondja õ, ha lemegyünk a faluba, rögtön az első utcán balra. Röhögünk.
Áhítattal bámulom a rendőrnő bakancsát, hol vette, kérdem, de nem emlékszik. Az enyém nyűtt, és nagyon poros. A lejutás reménytelennek tűnik, próbálok valami egérutat találni. A szikkadt földön ürgelyukak, Pelikán József jut eszembe, meg Virág elvtárs. A Duna jön. A Dunára vigyázni kell, mert a Duna jön!

Egyelőre a duma jön, de erről majd később. Most éppen civil ruhás nyomozókat fogtunk, de gyorsan  eliszkolnak. Kettő marad. Nekik erre engedélyük van, mondják, Kiss Róberttől, és Kormány Sándortól van felhatalmazásuk ott tekeregni. No, és ki is az a Kormány Sándor, kérdezem, a fiatal nyomozó rám néz: a Fejér megyei kapitány. Aha. Megmondaná, Kiss Róbert kicsoda? Õ a budapesti kapitány, jön a válasz, és nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Ott vannak közöttünk, és nem tudják, ki a Magyar Gárda főkapitánya, és ki Budapesté. Szakmai továbbképzésben részesülnek, erkölcsi tantételek hangzanak el, ők ketten feszengenek, sápadtak, zavartak, de állják a sarat, nem mennek el. Nem minden gárdista barátságos velük, Józsi kirendel melléjük két csendőrt, vigyázni rájuk. Valaki éppen durcás kedvében van, a „rendőrök” hiányolják védelmükre kirendelt gárdistákat. Megjönnek aztán, jól mutatnak így együtt,
a tanfolyam végeszakadatlan, de ez a legkevesebb, ami kijár nekik.

A spanyol televízió érdeklődik, hogy is van ez itt ma Magyarországon, a Magyar Gárdával, és úgy egyáltalán. Mi lenne?! Magyarországon a cigány hetente öl, a globalista tőkések a vérünket isszák. Ez van. Kérdik, mit szólunk ahhoz, hogy rendre lefasisztáznak minket. Mit szólnánk?! Ez bevett szokás. A történelmet nem, vagy nem jól ismerők megfélemlítésére alkalmazzák ujjgyakorlatként. Nem szólunk hozzá mást, csak annyit, újra kell értékelnünk az első és a második világháború históriáját, és nem csak azt, sok minden egyebet is. Mindenkivel meg lehetne férni, ha a politikusok és a pénzimádók hagynák. Nem mondja senki, hogy nincs bűnöző hajlam az emberek egy részében, de kordában lehetne tartani. Néha rá is fáznak. Mesélték, hogy egy család külföldre ment, Lengyelországba. Hát ők úgy jártak, hogy a nagypapa, idős ember lévén, egyszer csak meghalt. Szűzmáriám, fohászkodott a család, rettentő a gyász, de pénz a holt hazaszállítására bizony nincs. Valahol szereztek egy nagy dobozt, színes televízió volt benne valaha, és belerakták a nagyapót. Jöttek hazafelé a titkos poggyásszal, de nagyon hosszú volt az út, Czechostowánál meg kellett álljanak éjjeli szállást keresni. Reggelre kelve látták ám, hogy feltörték az autót, és ellopták a „tévét”. A nagypapa aligha fogta a lengyel adót, mi lett vele, senki nem tudja. A történet kicsit morbid, de azt kell mondjam, nem morbidabb, mint a mai magyar valóság.

Végre eljött az óra, felsorakoztak az újonnan avatandók.

Dr. Nagy Mária, aki a kerepesi területet a Magyar Gárda rendelkezésére bocsátotta elmondta, hogy, szeptember 11-én bevonult a szervezett bűnözés(!) elleni osztályra, vagy mi a nyavalyára, mert őt oda beidézték. Elmúlt hetven esztendős, de még dolga a „rendőrséggel” nem volt. Bement, és kifejtette, őbenne a Magyar Gárda a legparányibb félelmet sem kelti, mi több, ebben látja a magyar megújulás reményét. A „rendőrök” meghallgatták, aztán eleresztették. Tanultak-e tőle valamit, nem tudom, remélem.
Az unokái számára összegyűjtött pénzt odaadta a Magyar Gárdának. Ilyen Máriákkal jöhet el nekünk újra Mária országa. Ifjabb Hegedűs Lóránt megáldotta a zászlókat, Kiss Róbert, a Magyar Gárda főkapitánya elmondta beszédét, kitüntetéseket osztottak, majd sor kerül az áhított pillanatra, a csendőrség és az újoncok eskütételére.

Ebben a pillanatban felharsant a nóta, hagyjuk abba törvénysértő trallalala, trallala pricc, pracc, prucc, mert lesz haddelhadd! A baj mindössze annyi, volt, hogy az első félmondat után becsinált a hangosító, közben zajlott az eskütétel. A Csendőrök fölesküdtek a Szent Koronára. Most az újoncokon a sor, de a pricc pracc megjavult, újra óbégatott a rendőrparancsnok, ahogy a torkán kifért. Egész hadoszlopok sorakoztak fel, látom a spanyol kamerást, ahogy rohan a bejárathoz, és veszi, ami történik. Lajos terepjárójának hátuljába begyűjtötték a kicsinyeket, ülnek egyrakáson, mint kismadarak a fészekben. Van köztünk várandós anyuka, egészen friss csecsemő. Ahogy a rendőrnek nevezett terroristák behatolnak a magánterületre, mint megbolydult méhkas kavarognak a gárdisták. Útjukat állják. Aztán felcsattan a taps, az eskü letétetett, a rendezvénynek vége.

Még megkapják a „rendőrök” a pricc pracc prucc ellentételét, Baksay Károly tájékoztatja őket a nemtudommilyen törvénybe ütköző cselekedetük következményeiről, amelynek büntetési tétele három év is lehet. Lassan elkullognak. Sokuk megkönnyebbülten. Volt ott ezredes, meg mindenféle, láttam az arcukat, de csak egy civil ruhás férfi tekintetéből csapott ki a gyűlölet lángja. Megnéztem még egyszer, nem tévedtem. Ahogy nézett, az a megtestesült kíméletlenség volt. Elfordítottam a fejem. A spanyolok Kiss Róbertet kérték fel interjúra. Lehet, hogy Vona Gábort is, de én azt már nem láthattam, mert szaladni kellett haza. Vasárnap kosarat fonnak majd, nekem meg vérzik a szívem, hogy nem lehetek ott.

Szíveim, gárdisták, az Isten áldjon meg benneteket, legyetek jók és bátrak, lesz nekünk szép jövőnk!