/FORRÁS:A MAGYAR GÁRDA HIVATALOS HONLAPJA/

A fiú öltözködni kezdett, aggódó édesanyja ott toporgott
körülötte. Nem tudott mit mondani, pedig most nagy szükség lett volna rá.
-Istenem, ha élne az édesanyám, az megmondaná, de jó lenne
bölcs szavát áthallani…- suttogta magában.
Nézte, a magas, kisportolt, egyenes gerincű egyszülöttét. Jól
állt rajta az egyenruha, mintha a város legjobb szabója varrta volna, olyan fess volt benne.
Fájt a hallgatás, mégis némán állt a sarokban.
-Édesanyám, látom ideges vagy, ne félts engem, jó ügyért
harcolunk.- mondta a fiú vidáman, és egy cuppanós puszit nyomott az asszony arcára, ahogyan gyermekkora óta mindennap, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Az anya átölelte fiát, kicsit szorosabban, mint máskor, egy
pillanatra eggyé váltak. Érezni akarta gyermeke szívdobbanását, úgy mint kiskorában, de most ez nem jött össze.
Becsukódott az ajtó, mire feleszmélt, azért nem hallhatta, mert
egyszerre dobbant a szívük…

Büszke volt a fiára. Érdeklődésével és szorgalmával pótolta a
tanulási nehézségeit. No, persze ez csak arra a tantárgyra volt
érvényes, ahol nem a logika számított, hanem magolni kellett. Ehhez végkép nem volt türelme, de felelőssége óriási, így szépen haladt előre, vágyát, álmát kis kitérővel teljesítette, hivatását megtalálta.

Őszinte, nyílt családban éltek., nem volt tabu, mindent
megbeszéltek. Ennek következménye lett egykor az is, hogy kiváltotta kisiskolás korában a tanító néni ellenszenvét. Októbert mutatott a naptár, a forradalomról beszéltek.
Zavaros, kusza töredékek hangzottak el, -talán a pedagógus
figyelmetlensége is szerepet játszhatott-, mikor azt mondta a
csőcseléket, végül legyőzték. A gyerek csodálkozó szemmel
rákérdezett, ki volt a csőcselék?
Sokat beszélgettek éppen az emléknap apropóján előző este az
édesapjával az eseményekről, hősökről, forradalmárokról és
elnyomókról hallott, csőcselékről nem.
Naivan, mint a gyerekek általában, hangosan gondolkodott.
-Tudom tanító néni, az ávósok, akik belelőttek a tömegbe, azok
voltak a …
-Hallgass! Kiáltott rá a pedagógus.
Elhallgatott, mi mást tehetett volna, összezavarodott. Ettől a
naptól fogva, az osztály feketebárányának lett kikiáltva.
Hiába ment be az édesanyja a fogadónapra, elmondani, hogy náluk, a családban igazi történelemről beszélnek, azt örökítik át gyermekükbe.
Ez olaj volt a tűzre, olyannyira, hogy a gyűlölet lángja soha ki nem aludt, melyben még éveken át, pörzsölődött a gyerek.

Délutánra egyre izgatottabb lett, bekapcsolta a televíziót,
Rendkívüli hírek. Jelent meg a bal felső sarokban. Mellkasában
nyomást érzett, a torkában gombócot, kapkodni kezdte a levegőt.
Pillanatok alatt elhatalmasodott rajta a félelem. A következő
pillanat megdöbbentő, de egyben megnyugtató volt. Megdöbbentő, mert
többsoros rendőr sorfallal körülvéve, békés tömeget látott, a
Szózatot énekelték. Ebből nem lehet baj, gondolta. Tévedett, még az utolsó akkordok el sem halkultak, amikor a rendőrök magukra öltötték a gázálarcot, majd a békés tömeget, közvetlen közelről lefújták.
Többen a földre kerültek, mentősök jöttek. A talpon maradtakhoz
rendőrök léptek, hátrabilincselt kézzel, karjukat kicsavarva a
rendőrautóhoz vitték. Minden egyenruhásban a fiát vélte felfedezni.

Hosszan csengettek. Nem tudta valóban a csengő, vagy képzelete,
tán visszatért a csengőfrász? Összerezzent, remegett minden
porcikájában. Hallgatott, ismét hallotta a csengő berregését, ki
lehet az, el sem tudta képzelni. Ajtót nyitott, ott állt előtte a
szomszédasszony, kárörvendő széles vigyorával.
-A fiadat most vitték el a rendőrök, mondtam én baj lesz abból,
ha a gyerek szélsőséges, még az állásából is kirúghatják.
Ez már sok volt az anyának. Soha senkihez nem volt durva, de nem tudta türtőztetni magát.
-Idefigyelj, Rachel, örülök, hogy annyira foglalkoztat a családom sorsa, hogy a soha nem nézett csatornát megkerested, hátha látsz valami különlegeset, így láttad Te is a rendőröket, amint fegyvertelen fiatalokat, öregeket fújnak le gázzal. Valószínű a fiam is közöttük van, már biztos vagyok benne, ha Te is felismerted. Ha a Te értékrendedben a nemzeti gondolkodás szélsőséget jelent, sajnálni tudlak. Hogy el ne felejtsem, a múltkoriban olvastam a lányod korrupciós botrányairól, de eszembe sem jutott berohanni hozzád, sőt sajnáltalak,
egy édesanyának nagyon fájhat, ha a gyerekéről kiderül, hogy
bűnügybe keveredik. Most hagyj magamra!
Megfogta szomszéd asszonyának vállát, és eltolta az ajtótól.

Odament az édesanyja képéhez és könyörgött.
-Mama kérlek, segíts rajtunk. Mit tegyek? Mind a ketten itt
hagytatok, nekem nincs anyám, a gyereknek apja. Tanácstalan vagyok…
Szeméből a fájdalom gyöngyszemei végiggurultak sápadt arcán.
Aztán hírtelen, ahogy a képre nézett, hangot hallott. Csendesen, szinte neszezve, mégis jól érthetően.
-Fogantatással befogadtad Őt, így tudtad megvédeni a testeddel.
Enni adtál neki a melledből. Ha elesett felemelted, kezeddel simogattad.
Védd most is testeddel! Menj, állj a sorba elibé, szólj a többi
anyának, és menjetek, fogjátok körbe véreiteket. A rendőröknek is
van édesanyjuk, azt sem fújnák le, talán lesz közöttük egy ki így szól.
-Anyára NEM! Magyar testvérre SOHA!

Néma csend lett újra. A választ megkapta! Tudja mit fog tenni…
Nem azt fogja mondani, hogy fiam ne menj oda többé, hanem azt, hogy legközelebb Veled megyek! Aztán egyre több édesanya megy majd, védeni a fiát, egyszer csak minden fiú előtt ott áll majd az anyja, így lesznek legyőzhetetlenek!

Nyílt az ajtó, átázott ruhában, csapzottan, véres szemekkel,
égő bőrrel megérkezett, a legdrágább kincse, a fia. Átölelte, és azt mondta.
-Fiam büszke vagyok Rád, szombaton veled megyek…