Később valami suta félszegség, ahogy a mérget lassú csöppekben adagolja a kor.
Te megetted Dózsa Györgyöt. Te lemészároltad zsidók millióit. De vannak ám hősök is, mártírok, dicsőséges 133 napok, no, és itt vagy te, egy kis országnak még kisebb lakója. Itt van neked a matematika, a kémia, nagyszerű Mengyelejevek, Pavlovok, Darwinok, Freudok. Pszichéd van lélek helyett, agyad van szellem helyett. Állatból kitekeredettt lény vagy, élsz valahol a világban, egy helyen, amely nem különösebben érdekes. Kicsit elmaradott, picit lehet szégyenkezni miatta. Nincsenek hóförgeteges, égbe nyúló szirtjei, nincs dörgő hullámverésű óceánja, nincs benne zengő sivatag.

Téeszei vannak és tolvaj gyári munkásai. Kukoricafődjei. Unalmas falvai, pálinkája, kénkőszagú vasműi lehellete. Állampolgár vagy. Vedd megtiszteltetésnek. Személyi igazolványod van. Bizonyíték, hogy létezel. Érd be ennyivel.


Aztán egyszer csak valami gyönge kaparászás, valami szakadozott suttogás jön a lélek magasából: valami nincs rendben. Először csak bizonytalan hiányérzet, aztán az egyre erősödő gyanú: valami nagyon nincs rendben. Valami hiányzik. Valami nincs ebben az életben, aminek lennie kéne. Életet adtak neked, már te is adtál másnak, mennek a napok, és a halk zsolozsma egyszeriben sikoltássá lesz: mi értelme?

„De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak...?"

Az nem lehet, hogy reggeli kávéért, buszbéli izzadásért, fáradt esteli tévénézésért jöttél erre a világra. Az nem lehet, hogy elpergő napokért, üresen kongó évekért születtél meg!
Mert édes a gyermek nevetése, és szívszorító gyönyörűség az első szó, de basszussá mélyül a hang, és a szavak sem cirógatnak mindig, kell lennie valaminek ezen túl is. Kell, muszáj! És ez már bizonyosság.

Földereng az apró falusi szoba falán függő kép emléke. Hányszor néztem szorongva a nagyszülői ágyból a megtagadottat, Jézust a Getsemáné kertben. Ki festette, nem tudom, nem is festmény volt, csak valami vacak olajnyomat, de maga az iszonyat áradt belőle. Az egyedüllét, a kibírhatatlan magány és a közelítő szenvedés hideglelős félelme. Sajnáltam, tiszta szívemből szántam ezt a keserves Jézust, úgy szakadt meg érte a szívem, hogy nem hittem benne. Nem hittem, mert nem hihettem. Mert tilos volt tudnom, ki vagyok és mit jelent magyarnak lenni. Eltagadták előlem mindazt, amiből az ember Életet nyeri. Csak lenni engedtek. Csillogó vizű forrás mellett haltam volna szomjan, ha nincs az a titokzatos lélekbéli cirpelés. Langyos kemence mellett dideregtem volna a koporsóig, ha nincs egy láthatatlan kéz, amelynek gyöngéd nógatását semminek véltem, s amely mégis megtartott az úton.
Mint vonaton ülő, tétlen néztem volna az elszaladó fákat, ha nem jön a kalauz, és szállít le a fülkéből, mert valaki az állomáson élesztőt dobott a budiba, és az áradat akkora, hogy azon a mozdony nem megy keresztül. Akkor kiszálltam életem zötyögő vonatából, és billegve a napsütötte síneken elindultam az Igazság felé. Akkor már tudtam, amit Wass Albert is tudott:

„Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be... Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

Magyar vagyok. Attól vagyok az, hogy nem vágom le a béka fejét hogy megbizonyosodjam: a halott is mozog, ha elektromos áramot vezetnek rajta keresztül. Nem engedem, hogy nevetgélő sihederek kővel dobálják agyon a bekerített mezei pockot. Nem hagyom a társam védtelen, ha bajba került. Ha elvették a pénzkereső munkám, dolgozom fizetség nélkül.
Rányílott a szemem a borzalmas valóságra, egy sárszín kolosszussal állok szemben, amelyből emberszerű kígyók pislognak elő, s akik titokban tervet szőttek a sátán uralmának eljöveteléért. Oly korban élek, amelyben a hazugság kolerája gyilkolja az embert. Bakacsin köd terjeng, eltakarva a mesék gyémántpalotáját, az Igazságot. A valódi múltat. Az Igazat akarom. Tudni akarom az igazat mindenről és mindenkiről. Tudni akarom Dachauról és Szálasi Ferencről. Tudni a nemzetiszocializmusról, a fasizmusról, és a cionizmusról. Az életem árán is.


Magyar vagyok, a világ leggyönyörűbb nyelve az enyém. Nem hagyom pusztulni, és tudom, ha mást nem is tehetek, ezért megszületni érdemes volt. Magyar vagyok, és Jézussal együtt ülök a Getsemáné kertben. Ez a Hazám, ez a Nemzetem, és rettegek az eljövendőtől. De reszkető szívvel is maradok, itt születtem, itt vagyok otthon, érte küzdök, és innen térek meg őseimhez.

Ahogy a zsidó származású magyar költő, Radnóti Miklós mondta:

„Nem tudom, másnak mit jelent
E lángoktól ölelt kis ország,

Messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága,
s remélem, testem is e földbe süpped el."

Ő választott. Magyarnak lenni döntés kérdése. Nem más ez, mint a szerelem, a tiszta érzés, a másik emberért élő, értelmes élet. Ahogy Wass Albert mondta:

„Az életben az egyetlen természetes állapot a szerelem... Minden egyéb mesterkélt, és csak a világ rontására szolgál. Egyedül a szerelmesek nem rontanak semmit a világon."

Szerelmem, Magyarország, ásó kapa és nagyharang sem választhat el tőled.

Az írás a Bástya Egyesület Wass Albert Alkotópályázatára érkezett, s a szerző enegdélyével tettük közzé.