A XXI.SZÁZAD VALÓDI MAGYAR IGAZSÁGA                   /FORRÁS:KÁRPÁTI HARSONA/

                         GONDOLKODJUNK MÁR VÉGRE

Kórházban voltam, valami könyvet dédelgettem. Bejött a nővér, és elkérte a könyvet. A riadalom és az irigység lángja csapott föl bennem, nem adom, nem adom, hajtogattam.
A nővérke a gyermeki lélek jó ismerője volt, szelíd szavakkal elfújta irigységem füstjét. Egy nagyon beteg kisgyereknek kell. Gyere, mondta, és anélkül, hogy a könyvet a kezemből kivette volna, elindult velem. Hosszú folyosón mentünk, amely időnként betegszobába torkollott, aztán újra folyosóvá lett, majd megálltunk egy ágy mellett. A kis betegre nem emlékszem. Azt sem tudom, fiú volt-e vagy lány, de a szívem első halk súgására magamtól nyújtottam felé a kincset.
Még három sem voltam, de emlékszem rá jól.
Hogy mikor és mitől romlik meg az emberi lélek, nem tudom.
Én már rossz korban születtem.
Az én nagyanyáim hallgattak. Megállt a rokka, amelyen a mese szálát fonták, elcsöndesült a dal. Olvastam mesét, persze, de már nem értettem. A régiek még tudták, mit jelent a legkisebb királyfi, mit a táltos paripa, de a tudás vizei elrejteztek, csak a kiapadt forrás száraz csorgója mutatta, volt itt valami titokzatos folyócska, de a te szomjadat az el nem olthatja. Neked keresned kell, anélkül, hogy tudnád, merre indulj, mert az ösvények jeltelenül ágaznak ezerfelé.
Ismertem a kemencét is, láttam öreganyámat kenyeret sütni, de soha egyetlen szóval nem mondta, gyerünk csak, leány, itt a teknő, mártsd meg a kezed a lisztben, megtanítlak dagasztani.
Nem bántam, hogy nem mondta. Nekem jó volt a boltban vett kenyér, én eleve ahhoz szoktam, később már jó volt neki is.
Aztán a tanyasi házat lerombolták, a falak maguk alá temették a kemencét, suta lábakkal botorkáltam a törmelékeken, és kutattam a lelkemben, mit érzek.
Nem éreztem semmit. Akkorra már elvégezte bennem a világ, hogy ne fájjon, ha elvész a múltam, mert nem tudtam, az mire való.
Régi, rossz rongy, amit szőttek, s amit ránk borítanak, hogy megfúljunk alatta, hasonlatos a pók hálójához.
Tegnapelőtt volt, hogy lepkét fogott a háló, vergődött szegény, nem tudta, mindegy, mit tesz, ő onnan nem menekül. Megmenekült. Széttéptem a hálót, és szabadon eresztettem a rabot.
Nem röpült el azonnal, néhányszor körbeszállt, aztán még illegett egy keveset előttem.
Magyarország, te gyönyörű pillangó, neked is megszőtték a halálos hálót, és amikor ezt felismertem, visszatért belém a lelkem jobbik fele.
Éreztem én, hogy valami nincs rendjén, láttam a romlás jeleit, de az okára 2006 szeptemberében ébredtem rá.
Akkor kürtölték tele az országot Gyurcsány Ferenc öszödi beszédével.
Először a hír jött, óriási a skandalum, az Országház mögötti téren dühös és elkeseredett tömeg gyűlik, autók lángolnak a tévészékház előtt, vízágyú dagasztja a maga csinálta mocsarat. Két halálra vált rendőr kuporog az üléseken, ég már az is, a tüntetők akár agyon is verhetnék őket, de kiszedik a csapdába esetteket, és elengedik.
Aztán itt-ott még összecsaptak az emberek a „rendőrökkel”, de a csatazaj lassan elült. A tömeg maradt. Éjjel-nappal tele volt a Kossuth tér, vártunk a csodára.
Jöttek az önkormányzati választások, az ország a megújulás lázában égett. És aratott a remény, a Fidesz győzedelmeskedett. Aratott a nép, nem tudta, nem búzát kaszál, de konkoly az, azt rakja asztagba, és csépeli belőle a semmit nem érő magot.
Akkor még szinte mindenki hitt Orbán Viktorban, ő volt számunkra a király legkisebb fia.
Aztán átbucskázott a fején, és csodát tett. Becsapott egy országot. Lelkesítő szónoklatokkal tartotta bennünk a lelket. Ígérte, amit annyira vágytunk. De csak egy ígéretéhez maradt hű: nem akarunk előrehozott választásokat, mondta, és ebben a szavát valóban megtartotta.
Akkor sokan meghőköltek, mint a lovak, akiknek villám csapott a lába elé, de a csörgőórás királyfi delejes mutatványai még sokakat megtartott maga mellett.
Október 23-án beszédet mondott, az Astoriánál, ahol azelőtt soha. Már akkor készen állt a haditerv, még mondta a magáét, de a Deák téren már ütötték az embereket. Lőtték a könnygázt, gumiba ágyazott golyóktól folyt ki sokak szeme, lesújtottak az ólmosbotok is. Lovasrendőrök kardlapoztak, akit értek, nyolcvan esztendős nénikét vittek el azzal a váddal, hogy négy rendőrt megvert.
Remegő kézzel mutatták fel a kilőtt hüvelyeket a szónoki emelvényen beszélőnek, hozták a vérző fejű áldozatot. Orbán odapislantott, és mondta a magáét rendületlenül.
Végére is ért, akkor eltűnt, mint aki ott se volt. A kisgyerekes szülők, a tolókocsisok rémült szemekkel nézegettek, mi legyen most? A könnygáz szaga már ide is elért, hallottuk a lövéseket, erődöket raktunk utcakőből, betonkeverőből, deszkákból. Fegyver nélkül, puszta kézzel küzdöttünk.
Hajszoltak Budapest utcáin rendőrnek álcázott izraeli katonák, a köröző helikopter jelentett minden mozgást, esélytelenek voltunk. A terv bevált, hajnalra tele voltak a börtönök, és sebesültekkel a kórházak.
Az a könnygáz még csak olyasmi volt, mint amikor az ember a legmokányabb vöröshagymát aprítja. Később kaptunk másmilyet is, amit belélegezve elakadt a szó, köpni kellett és hányni, a szaladni lóduló láb megingott, és véres lett a szánk elé tartott zsebkendő.
A politikai játszma folyt tovább. Szép szavak. Még annál is szebbek. A liszteszsákban pedig egyre gyűlt az ocsú. Nem történt semmi. Körberácsozták a megszálló szovjetek emlékművét, körbe a Kossuth teret is.
Ahogy megálmodták, fosztogathattak tovább. A Fidesznek egy-két cirkuszi mutatványra még tellett, lebontotta a kordon egy darabját. Visszarakták. Holnap is lebontjuk, mondták. Vártuk. A hideg februári szél tépázta az Árpád-sávos zászlókat, de ők nem jöttek. Jöttek helyettük a rendőrök, a zászlót elvették, a rúdját kettétörték, minket pedig bevittek a Gyorskocsi utcai gyűjtőfogházba. A vécére rendőr kísért, nyitott ajtó mellett kell a dolgon túlesni. Szappan, törölköző nincs. Törölje a hajába vakkantott felém az őrmester, a lányom lehetne.
A fogdában intarziás sakk, malomjáték, bábuk nincsenek. Cipőfűzővel a kezünkben várjuk a kihallgatást. Hazudnak a rendőrök a vallomástételben, de ezen nincs mit csodálkozni, merő hazugság itt minden.
Aztán új reménysugár csillant. Jött a Jobbik Magyarország Mozgalom, jött Vona Gábor. És akkor már tudtunk egy kicsit magunkért tenni valamit. Novák Előd kiderítette, egymás között adják-veszik az ajánlószelvényeket a pártok. Hamisítanak is. Csalnak, és semmit sem szégyellnek. Azóta a Jobbikos szavazatszámláló árgus szemekkel figyel. A legkisebb gyanúra ordítani kezd.
Már tudjuk, csaltak akkor is, amikor a kettős állampolgárságról szavaztunk.
Közben adnak-vesznek. Most Sukoróra fáj a foguk a joávblumoknak. A földre, amelyre eleink vére hullt, kaszinózni vágyóknak építenének pálmafás paradicsomot. A hősiesség rögeire a romlottság magvait hullatnák.
Persze kellünk ehhez mi is. Olyanok nélkül nem menne, mint a református pap, aki enged ugyan koncertet tartani a templomban, de közvetítővel üzen, az ország bajairól beszélni tilos, a bevett szokást, egy népmese felolvasását sem tűri el.
Akkor muzsikáltunk ott utoljára.
Olyanok nélkül sem menne, akik engedtek a csábításnak, és anyagi javakhoz, bőségesen fizető állásokhoz jutottak, cserébe hagyták, hogy a bőrükbe akasszák a horgot, amit, ha kell megrántanak, ha szabadulni szeretne mégis.
Nekem évek óta nincs állásom. A Magyar Gárda tagjainak legtöbbje ugyanezzel küzd. A hivatalos Magyarország, amely mögött ott áll a gólem, acélkesztyűvel csap arcon, ha bármit teszünk.
És mégis tesszük. Mert siralomvölgy ez itt, ahol elveszik a pénzünket, és a cigányoknak adják, akik aztán szívességből agyonverik Szögi Lajost a kislányai szeme láttára, megerőszakolják és megfojtják Horák Nórát, a még alig nővé cseperedett gyereklányt, idős asszonyokat gyűrnek maguk alá, majd fejszével levágják a lábukat. Ők az előretolt hadsereg. A piszkos munkát nekik kell elvégezniük. Pancsoljon vérben a cigány, aztán, ha a magyar már nem áll a lábán, eltakarítják őket is.
Pedig megvolnánk velük. Lehet, nem járnának fekete Mercedessel, BMW-vel, de meglennének velünk ők is. Mint ahogy megvolnánk békességben mindenkivel, ahogy annak idején is.
Voltam én a Tátrában, a szívemben őrzöm aranyos csillogását, a lábam emlékszik dermesztően hideg csobogóira, a júliusi hóesésre. Voltam a Hernád völgyében is, emlékszem a napsugár csillanására a gyönyörű folyón, a levelek rezdülésére, Kassa lassú szívverésére.
Nem bántott senki. Az ember, aki csak ember, és él, ahol él, ha tisztességes, nem bánt. Kiszolgál a boltban, megmutatja az utat, ha köszönök, visszaköszön.
Ami rossz és rothadt, máshonnan érkezik, az nem tót, román, szász, horvát vagy ukrán. Nem arról van szó, hogy ki milyen nyelven beszél. A szerelem, az ölelés, a szeretet egyetlen szó nélkül is kristálytisztán az, ami; a jó, az emberi, úgy emberi, ahogy Istentől kaptuk.
Most még harcolnunk kell. Itthon a felvonulás ellen, ami nem azért fontos, mert elferdült hajlamú emberek szeretik mutogatni magukat, hanem azért, mert a mammon üzen általuk: itt én vagyok az úr. Én parancsolom, hogy szolgálj a Sátánnak, mert követe annak én vagyok.
Most érted sikoltunk, Felvidék, őrizd meg a nyelved, mert az a te hazád. Ébredj! Vedd elő a csudatevő kisbicskád, és metéld el a kötelet, amellyel a nyakadat szorítják, hogy ne szólhass magyarul.
Sikoltunk magunkért is, ládd-e, hálóban vergődünk, segíts széttépni Felvidék, Kárpátalja, Erdély Székelyföld, Délvidék, hadd repüljünk együtt az ég felé.
Én ebben az életben már soha nem leszek hároméves. De a könyvet odaadom, a tudás aranyalmáját, amit a markunkban szorongattunk millió cikkelyre vágjuk, és adunk belőle mindenkinek, aki kér.
És ha sokan lesznek, akik kérnek, akkor olyan óriási lesz a tudás aranyalmája, mint az életet adó és megtartó tüzes golyó, a Nap, és fényével újra beragyogja a világot.
És azzal eljön megint az Aranykor.

Kucsera Zsuzsa,
a Kárpáti Harsona munkatársa