Az avatást augusztus 22-re terveztük, de már 21-én éjszaka útra keltünk.

Itt-ott meg kellett állnunk, hogy bajtársainkat összeszedjük. A Rákóczi úton vártunk éppen egyikünkre, amikor a drosztba besüvített egy taxi. A sofőr kiugrott a járműből, és megrohamozta a járdai budit.

Édes Istenem! Az ember szívét a részvét marcangolja, amikor látja, hogy honfitársa nyolcassá csavarodva keresi az aprót, megtalálja, bedobja, az a rohadék meg kiköpi. A pénz elgurul, nyolcasunk kétségbe esve kotorász utána, már nem is nyolcas, kilenc és feles, amikor rájön, hogy a mocsok szerkezet csak elnyeli a pénzt, de ajtót az úristennek se nyit.

És akkor jön a második felvonás: a budi melletti fa töve kap kiadós kényszerlocsolást az estéli sétálók nagy gyönyörűségére. Közben a Rókus harangja szól, mert ami emberi, azt a Jóisten is kíméletes szemmel nézi.

Megkönnyebbült taxisunk még gyömöszöli egy kicsit a pénznyelő automatát, aztán legyint, és elhajt. Végül is szerencséje volt, ilyenkor a nagy dolgok állati kínosak lehetnek.

Mi is továbbmegyünk, a Hungária körúton járunk, amikor szemből egy rendőrségi IFA, két személyautó, meg egy kisbusz tép szirénázva az ellenkező irányba.

Hé, kiáltunk utánuk, nem arra kell menni, de már késő.

Szentendre tényleg szép éjszaka. A szemközti domb lámpásainak fényére millió csillag ragyogása felel.
Kanyarog a Tejút, mint egy holdfénytől sziporkázó, szelíd sodrású folyó, fölöttem egy szív alakú csillaghalmaz. Fejem alatt fű, kamillaszagú, a langyos éjszakában.

Próbálnék aludni, de nem megy. A többiek beszélgetnek, valami palacsintákról esik szó, nem értem pontosan, de aludni lehetetlen. Amikor végre kicsit elcsöndesülnek, akkor új autók érkeznek, ajtók csapódnak. A frissen érkezettek közül három éjjel egy órakor osztja meg egymással nyúltartási és disznóölési ismereteit, fiatalok lehetnek, mert mintha újdonság volna számukra a csirkemáj és az epe viszonya. Nekem nem az, unom is kissé, de az alvás nem megy.

Aztán az urak csillapodnak, már érzek valami könnyű zsibbadást, amikor danolni kezd a fülem körül egy szúnyog.
Szinte megkönnyebbülés, amikor háromkor riasztanak, Budapest adja a járőrt, ébresztő. Aztán gyorsan kiderül, én a kutyának se kellek, mehetek vissza az ezüst égbolt alá virrasztani.

Hullócsillag. Hopp, még egy. Kétszer esengtem ugyanazért, nem mondhatom meg, miért, mert nem teljesül, de minden magyar, aki tényleg az, tudhatja, mit kívántam.

Pirkad.

Hat óra sincs, amikor megjelennek a sünök. Telefonpóznára szerelnek valamit, sorakoznak.

Mi is.

Alakzatba állunk, és kis idő elteltével a koronaőrök hozta másolat, de lelkünkben az igazi előtt, letesszük az esküt.
Aztán jönnek a csendőrök, majd harmadszorra a később érkezők.

Szebb jövőt, ordítjuk háromszor, vágyakozva, és túl vagyunk azon, amit a rajtunk élősködők szerettek volna megakadályozni.

Mi sem tudtuk, hogy a lehető legjobb időben tettük.

Helikopter jelenik meg a már csillagtalan égen, egyre szűkülő körökben zúg fölöttünk, egymásnak meséljük, hogy a rendőrparancsnok azt hajtogatja, hagyjunk fel a bűncselekményekkel, mert nem hallani semmit a fönt kerepelő masinától.

Mit ért bűncselekmény alatt, az ég tudja, mi nem.

Mi azt tudjuk, esküdtünk. Megcsináltuk, szorítja ökölbe kezét egy újonc, és szeméből könny pereg.

Az autók, a buszok elállják az utat, mint a várfal vesznek bennünket körül. A „rendőrség” a lábát sem tehetné be ide, hiszen magánterület, de persze megpróbálják.

Mesélik, én nem láttam, a közeli falon keresztül akartak először behatolni, de azon vaspálcák meredeztek, és azon már az első fönnakadt.

Billegett rajta, mint egy hátára esett teknős, se té, se tova, úgy kellett leszedni.

Azzal a kísérlettel fölhagytak. Azért a rohamot megkezdték, valahogy bejutottak, de a gárda fölállt, szemben velük.

Nem voltak túl sokan, saccra úgy ötvenen. A gárdisták elállták az útjukat, körbevették őket. Igazoltatás.

Feljelentés szabálysértésért. Féltek. Az egyik rendőr kezében remegett a toll, biztos nem azért, mert fázott, hisz közben a halántékáról folyt a víz.

Mi tagadás, mi is féltünk. Szorongva vártuk a pillanatot, amikor gázzal kezdenek oszlatni. Az rossz. Nagyon rossz. De még a gyerekek sem akartak elmenni, ha támadnak, szembefordulunk velük. Nincs még egy július negyedike. Nincs még egy megfutamodás.

Aztán véget ért a gárda avatási ceremóniája, az eskütétel megtörtént, ettől a pillanattól fogva a Jobbik családi rendezvényére kerül sor.

A „rendőrök” még írogattak valamit, aztán elvonultak. A helikopter eltűnt. A fülledt nyári délutánban pár csepp eső esett, Isten könnye, miránk, magyar gárdistákra.

Lassan közeledett a délután, az a bizonyos három óra, amikorra az eskütételt meghirdették. Az emberek özönlöttek a Szentendrei Nemzet Konzervatív Kör néhány hektáros területére.

Jöttek, egyre jöttek.

A „rendőrség” elképesztő számú gépjárművel jelent meg, a helikopter is visszatért. Az úton a forgalom szinte lehetetlenné vált.

Akkor jöttünk, rá, ők még nem vették észre, hogy lezajlott az az esemény, amit kitiltottak a Hősök teréről, s amit semmilyen tabletta nem tehet meg nem történtté.

A Magyar Gárda felavatta újoncait.

Él. Létezik. Lélegzik, és köszöni, jól van. Háromszor szólt aznap az eskü, mert háromszor veri Ludas Matyi vissza Döbrögin az elszenvedett sérelmet.

S ha háromszor sem használ, akkor százszor. Ezerszer.

Amíg a hazugság bástyái le nem dőlnek.